Egy év Németországban önkéntesként
Amint sokan közületek tudjátok, kicsivel több, mint egy év telt el azóta, hogy eljöttem Németországba önkénteskedni. Miért vagyok még mindig itt? Szembejött velem annak a lehetősége, hogy meghosszabbítsam az önkéntes szolgálati évet, és én igent mondtam rá.
Be kell valljam, hogy azon okok egyike, amiért kihasználtam ezt a lehetőséget a remény, hogy az élet lassacskán visszatér a normális kerékvágásba, és a maga teljességében élhetem meg az önkéntességet. De erre még mindig várunk. Németország tavaly késő novembertől le van zárva (most kezdenek enyhíteni a lezárásokon). És miközben vártam (és talán mindannyian vártunk), az élet megtörtént.
A következőkben egy rövid betekintést próbálok adni abba, hogy hogyan történt meg az élet velem.
Amint tudjátok, önkéntesként különböző fogyatékkal élő emberekkel dolgozom, ez azt jelenti, hogy az időm legnagyobb részét velük töltöm. Mit is jelent ez pontosan? Elmegyek dolgozni; előkészítem a teret számukra, és a kolléganőmmel együtt várunk az érkezésükre. Érkezésük után a nap lassan beindul – valaki kávét főz, valaki talán teát; később van, aki játszani szeretne, van, aki pedig rajzolni, valaki zenét hallgatni, valaki talán újságot olvasni. Megpróbálunk mindenki számára lehetőséget biztosítani arra, hogy azt csinálhassa, amit szeretne. Később nekifogunk az ebéd körüli előkészületeknek, a legtöbbször valaki segít a konyhában. Az ebédidő mindig egy fontos és élvezhető időszaka a napnak, mert amellett, hogy lehetőséget biztosít arra, hogy finom ételeket együnk közösen, embereink lehetőséget kapnak arra, hogy megosszanak dolgokat. Ebéd után mindenki lehetőséget kap arra, hogy egy kicsit lepihenjen, hogy annál nagyobb erőbedobással tudjanak nekifogni a délutáni játék partiknak. A játékpartik mellett különböző dolgokat szoktunk még együtt csinálni, mint például sütés, díszítés, rajzolás, vagy most, hogy lassan érkezik a tavasz, remélem, hogy egyre többet tudunk majd kimenni.
Ez mind szépen és jól hangzik, viszont van egy pár szabály: természetesen maszkot kell hordanunk, nagyon sokat fertőtlenítünk, korlátozott az emberek száma, akik együtt lehetnek egy adott térben, ugyancsak korlátozott az emberek száma, akik egyidőben kimehetnek – jelenleg például maximum két személy mehet ki egyszerre sétálni. Ezek a szabályok a vírus nélküli, valódi életet egy álommá változtatják, s vágyom arra, hogy megtapasztalhassam, megélhessem.
Most talán a kihívásokra gondolsz. Az egyik közülük a sok korlátozás eredménye; lehetőségeink száma, hogy együtt végezhessünk dolgokat, korlátozott, így többé-kevésbé mindennapi életünk a rutinhoz van kötve, és egy olyan lélek számára, mint az enyém, nehéz, hogy ezt elfogadja, élvezni tudja,örüljön neki. Egy másik kihívás az emberek különböző személyiségeihez való hozzászokás – mindegyikük különböző világgal rendelkezik – ami egyébként csodálatos dolog, nagyszerű dolog látni, hogy mennyire különböző világokkal rendelkeznek és mennyire egyediek – a kihívás akkor kezdődik, amikor a különböző világaikat össze kell egyeztetni, főleg most, a pandémia időszakában, amikor különböző szabályokat be kell tartani.
Ezenkívül még a személyes életemben volt egy pár kihívás. Talán a legnagyobb kihívást a csökkentett módú életvitelhez való hozzászokás jelentette. Nehéz volt az utazásra, kalandokra, új emberek megismerésére, új barátokra éhes lelkem kielégítése… De a kihívások akaratlanul is azt vonják maguk után, hogy az ember megtanul dolgokat. Mit tanultam? Hogy például melyek a valós, és melyek a képzelt szükségleteim. Hogy helyettesítsem a nagy élményeket hozó nagy eseményeket kisebbekkel, hogy valóban értékeljem és valóban örülni tudjak a kisebb dolgoknak, amelyek sokszor észrevétlenek maradnak. Hogy rájöjjek arra, hogy együtt vagyunk ebben, és hogy megtanuljam, mit is jelent ez és pontosan hogyan is legyünk ebben együtt. Hogy megértsem, hogy hogyan tegyem a hangsúlyt a mennyiség helyett a minőségre. Minden ellenére természetesen volt idő szórakozásra is, nagyon örülök a kialakult barátságoknak, és hogy ezek a barátok elfogadtak úgy, ahogy vagyok, és ott voltak, amikor valóban szükségem volt valakire, hálás vagyok az együtt töltött időkért, a dolgokért, amiket egymástól tanultunk.
Annak ellenére, hogy az agyam megértette és elfogadta ami történt (és még mindig történik), időről időre nehézzé válik. De végülis még mindig él bennem a remény. Hogy varázslatosan, egyik napról a másikra (majdnem, ahogyan kezdődött) minden jobb lesz.
Szász Csilla