Egy óra a kórházban

Talán egy picit mindenki számára ismerős az a csillogó szempár, amely őszinte köszönetet fejez ki, és hogyha azon kellene töprengeni, hogy mi éltet minket, ezt mindenképp besorolnám.

Nem csupán azért, mert hihetetlenül nagy boldogság tölt el ezt látván, hanem azért is, mert ebben az egyre csak romladozó világban, az a szempár még érezteti is velünk azt, hogy vagyunk valamire valók, hogy azon kívül, hogy rohanunk eszeveszetten, próbálunk elvárásoknak megfelelni, hogy a technika elől menekülünk egyre jobban belecsavarodva, hogy már falba verve fejünket készülünk a tesztekre, még mindig van egy olyan óra, amikor minden zaj megszűnik, amikor ráeszmélsz arra, hogy léteznek valóban szép dolgok életben. És a szépség önmagában teljesen relatív, de valamilyen szinten, abban biztosan egyetértünk, hogy egy óra, apró hálás gyerekkel valóban szép. És ha tényleg elveszel abban a szempárban, nem arra a szép Iphone-ra gondolsz, ami most nagy álmod, de évek múlva ócska vacakká válik, hanem arra a szépre, ami egy őszinte mosoly, egy hangos nevetés. És a szép.. a szép az, ami örökre megmarad, ami örökre bevésődik. Egy apró, szenvedő beteg gyerek törődése és bókja, mondatok sorozata, melyek bármelyik mélabús alkalommal megmosolyogtatnak, a pillanatok, amikor megfogják hálásan a kezed, a sok kérdés mikor nem értik, hogy a fehér nénik hamarosan-ja mikor van, mikor lehet hazamenni, a kérések, hogy maradjunk és játszunk még egy kicsit, mert másképp túl unalmas, minden bizonnyal örökre megmaradnak. És ez csak egy óra csupán. Egy óra arra, hogy feltöltődj a szürke monoton élet folytatásához. Egy óra arra, hogy újabb csodákat élj át.

György Márta, önkéntes a csíkszeredai Korházi Meseolvasó csoportban