Hogyan lettünk egy napra tündérek?

Csodaszép napsütéses szombat reggel volt – pont megfelelő arra, hogy kezdődjön a varázslat.

A Deus előtt talákoztunk az öregotthon munkatársával, aki kivitt minket Búzásbesenyőbe. Már ismerős volt a hely, hiszen korábban, a karácsonyi nagytakarításban is besegítettünk.

Nagy örömmel fogadtak az ápolók, a teljes személyzet, de leginkább a takarítónő, akinek 1-2 heti munkáját végeztük el egy délelőtt alatt, jókedvűen, úgy, hogy meg sem erőltettük magunkat.

Legjobban talán mégiscsak a bentlakók örvendtek. Ahogy a folyósókon, a szobákban találkoztunk velük, nem győztek hálálkodni, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk, és segítünk szebbé varázsolni az otthont. Látják, hogy a személyzetnek mennyi feladata van, az ők egészségi állapotuk meg már nem engedi, hogy segítéshessenek. Egy-egy néni csak csodálkozott, hogy mi hogy mászkálunk fel-alá, mint valami tündérek, angyalkák.

A legmeghatóbb az volt, amikor egy bácsi a nevemen szólított és elmondta, hogy emlékszik rám: az adventi takarításkor elmesélte, hogy milyen volt az ők életük, amikor fiatalok voltak, milyen volt az akkori világ. Mennyire sokat jelenthetett neki, hogy miközben a szobájában megpucoltuk az ablakot, egy kicsit elbeszélgettünk vele, ráfigyeltünk.

Úgy érzem, hogy a takarítás, az ablakpucolás a legkevesebb amit ott teszünk. Egy kis derűt és fényt viszünk a mosolyunkkal, egy-egy önzetlen jó szóval, ugyanakkor mindig öröm együtt dolgozni. Így, csapatban, nekem nem is tűnik munkának, bármit is dolgozzunk. Inkább olyan, mintha csak összeülnénk egyet cseverészni, barátkozni, jókat nevetni. Talán ezért végezték régebb is a nagyobb munkákat kalákában.

További képek megtekintéséhez kattints a linkre.

Erdei Beáta, önkéntes Marosvásárhelyen