Önkéntesnek lenni koronavírus idején

A koronavírus és a vele járó körülmények Németországban értek utol – lassan három és fél hónapja élem életemet önkéntesként Trierben. Február elején érkeztem, ekkor még csak nevéről ismertük a koronavírust.

Ittlétem első hónapját nyelvtanulással töltöttem, német nyelvórákat látogattam minden nap. Nemcsak én, hanem a többi 11 önkéntes is, akik olyan országokból érkeztek, mint Ukrajna, Ruanda, Burkina Faso és Bolívia. A német kultúrába való beilleszkedésünk elősegítése érdekében az első hónap alatt német családok vendégeiként laktunk mindannyian.

Már az elején fűtött minket a megismerési vágy, így néhány önkéntessel február közepe után elmentünk a kölni karneválra – ezt azért is tartom fontosnak megemlíteni, mert sokunk számára ez volt az utolsó tömegrendezvény, buli ahol kitáncolhattunk magunkat a koronavírus okozta intézkedések érvénybe lépése előtt.

Aztán márciusban kezdtünk el dolgozni a számunkra kijelölt munkahelyeken. Én egy olyan helyen kezdtem el dolgozni, ahol sérültek töltenek el napi hat órát. Alternatív nevén ez a hely kávézó – megérkezésük után az emberek kávézhatnak, újságot olvashatnak, játszhatnak, aztán délben ebédelnek, ebédelünk közösen, délután meg tovább játszhatnak, rajzolhatnak, valami kreatív dolgot készíthetnek, vagy ha olyan az idő, sétálhatnak. Én meg velük vagyok és a tevékenységeik alatt ott vagyok nekik, a társuk vagyok. Ez igazából az első két hét története. Mert utána (a koronavírus miatt) bezárt a kávézó. Következett egy hét takarítás és fertőtlenítés és aztán átmeneti (ki tudja, meddig) megoldásként egy lakásban dolgozom, ahol három (kezdetben négy) fogyatékkal élő ember lakik együtt, akik dolgoznak, ha minden a normális kerékvágásban működik. A munka tartalmát illetően hasonlít a kávézóéhoz: megérkezésem után kávézunk, újságot olvasunk, néha keresztrejtvényezünk vagy játszunk valamit, aztán a kolléganőmmel együtt főzünk nekik, közösen ebédelünk, rajzolunk, festünk, alkotunk, néha filmet nézünk, megpróbáljuk tartalmasan eltölteni a rendelkezésünkre álló időt.

Milyen hatással is van a koronavírus a munkámra és az életemre?

Mindenekelőtt azt szeretném kiemelni, hogy Németországnak ezen régiója sosem jutott el olyan (mély)pontokra, mint Románia vagy némelyik más ország: nem voltunk teljes kijárási tilalom alatt, nem jutottunk el oda, hogy csak papírral lehessen kimenni. Ennek, és annak eredményeként, hogy végig dolgozhattam, egy kicsit másként éltem/élem meg meg ezt az időszakot.

Örülök, hogy nem kerültünk teljes kijárási tilalom alá: hosszú séták alatt gyönyörködtem a természetben és a tavaszban, jó volt látni, hogy bár az élet ritmusát lelassítja a vírus, a természet ritmusát viszont nem tudja, ugyanolyan erővel érkezett a tavasz, mint máskor. Számomra fontos volt a tavasz érkezésének közelebbről is szemtanúja lenni, nap mint nap kimenni, látni a változásokat.

Örülök, hogy végig dolgozhattam: segített megélni a jelent, ne sokat gondolkozni azon, hogy milyen változásokat hoz a holnap. Segített a fontos dolgokra koncentrálni. És bár eddig még nem volt tapasztalatom fogyatékos emberekkel, azaz nem dolgoztam még velük, úgy érzem, nap mint nap tanulok tőlük. Abból, hogy hogyan élik meg a hétköznapokat: próbálnak örömet találni abban, amit épp csinálnak, és egy kicsit úgy állnak hozzá a tevékenységekhez, mintha életükben először végeznék őket. Abból, hogy hogyan fogadják a változásokat az életükben, vagy az új embereket: ha elmagyarázzák nekik és megértik a miértjét, gyakorlatilag nyílt karokkal, lehetőséget adva nekik. Abból, hogy milyen egyszerűséggel fejezik ki az érzéseiket, ha tetszik vagy ha nem tetszik valami vagy valaki, ha megbántódtak valami miatt, ha ízlik a főztöd, vagy ha nem, ha pocsékul nézel ki, vagy ha nem.

Van-e élet a munkán túl a koronavírus alatt, és ha igen, milyen? Igen, van. Amint már említettem, sétálni mindig lehetett, egyedül vagy kettesben, ezt ki is használtuk. Biciklizni is lehetett, ezt is kihasználtuk, kétkeréken is felfedeztük a várost és a városon kívül, messzebbre is merészkedtünk. Ketten-hárman-négyen önkéntesek néha-néha összegyűltünk és jókat főztünk és jókat ettünk, egymás kultúráit ismertetve és egymást megismerve. Azaz próbáltunk örülni annak, aminek még lehet – ez egy másik tanulság, hogy örülni és értékelni tudjuk azt, ami adatott, bár közhelyesen hangzik, de gondoltad volna a legutóbbi vonatozásodról, buszozásodról, repülőutadról, kézfogásos bemutatkozásodról, koncertedről stb., hogy hosszú ideig az lesz az utolsó?

Ha azokra az elképzelésekre és elvárásokra gondolok, hogy amik megszülettek bennem, mielőtt nekifogtam volna, akkor az jut eszembe, hogy lehetne jobb is, viszont ha meg arra gondolok, hogy milyen lenne, ha épp most nem itt lennék, akkor meg az jut eszembe, hogy ennél jobb nem lehetne. Mert a körümények ellenére napi szinten megadatik a tanulás lehetősége, egy kultúrát, nyelvet ismerhetek meg, napi szinten kiléphetek a komfortzónámból. Tény, hogy nem gondoltam volna, hogy így alakul majd ez, viszont nagyon örülök és hálás vagyok, hogy itt lehetek és dolgozhatok ezekben az időkben.

Szász Csilla