Rendhagyó XIV. Összefűző, ahol önmagunkkal kerültünk közelebbi kapcsolatba

A Caritas Önkéntes Programja önkénteseinek egy újabb Összefűzőt szervezett október 28-29-én, ezúttal önismereti témában, mely során mindannyian izgalmas fejlődésen mehettünk keresztül. Saját lényünk vak foltjait ismerhettük meg, mások és önmagunk szemén keresztül is.

Talán kicsit mind úgy éreztük magunkat, mint akik eltévedtek. A rég leragasztott sebek alá bátorságunk lett újból benézni, hogy valóban begyógyultak-e már a sebek, szembenézhettünk önmagunkkal, talán úgy, ahogy eddig nem mertünk.

 Az első napon megismerhettük egymást, minden egyes játék és feladat közelebb vitt önmagunkhoz és másokhoz egyaránt, segített felismerni azt, amire félünk rátekinteni. Sok önismereti játékot próbálhattunk ki, melyek új perspektívába helyezték problémáinkat, kérdéseket szegeztek nekünk és az, hogy egy csoportban tehettük mindezt,emlékeztetett, hogy nem csak mi küzdünk problémákkal, sőt, problémáink olykor meglehetősen hasonlítanak. Az a tény, hogy  hallhattuk, ahogy mások beszélnek, megosztják, ami őket foglalkoztatja  felébreszt olyan élményeket, mélyen, legbelül, amiket eddig talán észre sem vettünk.

Mind küzdünk. Mind gyertyák vagyunk és olykor túl erős a szél és kialhat az a láng, de újra gyújthatjuk egymást és önmagunk, ha merünk önmagunkba nézni, ha nem félünk megismerni önmagunkat. Az, hogy hallottuk egymást és önmagunkat véltük felfedezni másokban, előrevitt, hiszen már csak az, hogy képesek vagyunk valamit hangosan kimondani és keretet adni neki, egy olyan lépés mely gyógyítja a sebeket. Lehetünk a tükör, az új perspektíva, a fül, ami meghall másokat és olykor ez a legtöbb, amit tenni tudunk. Nem mások előtt kell állnunk és megmondanunk, hogy mit és hogyan tegyenek, mert mi már tudjuk, mellettük kell állnunk, segítenünk, vezetnünk, hogy megtalálják az utat. Az ismeretlen csoportból így váltunk csapattá, legalábbis elindultunk ezen az úton. Hisz bár ismeretlenek voltunk többnyire, mégis egymás gyengeségeit ellensúlyoztuk, erősségeiket tükröztük vissza. Gyengék és sebzettek is lehettünk, nem kellett erősnek lennünk, csupán önmagunknak.

A második napon rengeteg minden történt. Önmagunkba láthattunk a közös játékok által. Bár egy hosszú program volt mégsem éreztem ezt nehéznek. Otthon hangulata volt, mintha kint hagytuk volna a kényszereket, megfelelési normákat, stresszt, mintha megszűnt volna a világ egy kis időre. Rengeteg mindent tanultunk, hogyan is nézzünk magunkba, hogyan halljuk meg önmagunkat, a testünk hogyan üzen, csak figyelnünk kell rá. Rengeteg visszajelzést és tanácsot kaptunk saját életünket, egyéni sajátosságainkat figyelembe véve. . 

Komolyabb és vicces hangvételű játékok, feladatok követték egymást, amik mégis mélyek voltak és minden egyes ilyen játékkal egyre mélyebbre mentünk önmagunkban, mint egy lépcsőn, lépésről lépésre.

Egyszerű feladat: válassz egy ajtót a képek közül, mégis ezernyi kérdést vet fel, ott az a sok miért, aminek hangot is adhattunk, hogy miért épp az az ajtó? Mi az, amit mi látunk? Mi van a túloldalon? Miért van ott az az ajtó? Gát vagy rejtekhely? Megannyi kérdés és a válaszok bennünk vannak, csak meg kell tanulnunk látni önmagunk. 

Haiku, egyszerű és egyben gyönyörű kis vers, de ha megkapargatjuk a felszínt, mennyi mindent képesek mondani, rezonálnak velünk, talán mind mást hallunk bennünk, de egyben azt, amire szükségünk van. Ezeket a haikukat kellet önmagunk által látnunk, értelmeznünk és megformálnunk szobrokként, párbeszédben, mozgó képben. Különleges volt önmagunk és mások szemein keresztül újra látni, új perspektívából figyelni valamit, amit ismerünk. Volt egy kollázs feladat, probléma és megoldás. Hogyan forrasztod össze a kettőt? Hogyan alkotsz két képből egyet? Hogyan találd meg a szürkeségben a szivárványt, önmagadban a választ. Nem volt szabály, hogy mit is hogyan, aranymetszés és arányok. Alkothattunk szabadon, és csak az számított, hogy magunkra figyeljünk, nem mértük magunk másokhoz. Nem azért húztuk oda a vonalat, mert így lesz egyensúly és azáltal, hogy nem a szabályokat követtük, feltehettük magunknak a kérdést, hogy miért húztam oda? Mit akarok kifejezni és miért így?

Egy alkotás minden mozzanata kérdés és egyben válasz a kérdésekre, de nem tehetem fel a kérdést, ha előírt szabályokat követek és nem találhatok így válaszokat.  Mert a művészet gyógyít, és fogható keretbe helyezi azt, ami bennünk van. Egy belső tükör. 

Mi is az az önismeret? Nehéz kérdés, de szükségünk van rá. Van, hogy lehúz minden és száz sebből vérzünk de fel tudunk állni újból, begyógyulnak a sebek, de ehhez ismernünk kell önmagunk,  mert amíg csak kívülről építjük újra a várat, újra és újra leomlik majd. A valós probléma csak akkor múlik el, ha szembe merünk nézni önmagunkkal és végre nem szakadékra építünk várat. Nem csak fizikai egészségünk a fontos, épp úgy oda kell figyelnünk a lelkünkre, időt szánnunk, hogy megismerjük magunkat.

 Az Összefűzőt úgy tudnám összefoglalni, mint valami, amitől újra ébren vagyok. Van, hogy úgy érzem, elveszett belőlem a kisgyerek, hogy nem értem önmagam, hogy becsípődött az élet a lapockámba. Majd méregtelenít a lelkem és érzem, hogy újból élek. Úgy érzem a bennem dúló vihar elhalkul és hallom önmagam. Újból akarok nevetve harcolni, a napban égve táncolni, a csillagoknak jó reggelt kívánni, akarok újból élni. Hiszen, ha önmagunk ellenségei vagyunk és nem ismerjük a bennünk rejlő világot, oly hamar elveszhetünk. Ez a hétvége elindított egy úton, mely során afelé haladok, hogy olyannak lássam önmagam, amilyen valójában vagyok és nem annak, akit látni akarok, akit látni akarnak.  Nem ismerni önmagunk olyan, mint egy sötét és nyirkos útvesztőben barangolni. Nem lehetünk önmagunk ellenségei. Értenem kell és elfogadnom önmagam. E nélkül a legkisebb szél is pusztító. De ha ismerem magam, önmagam otthonává válok. Hiába dúl kint a vihar, ha bennünk mindig süt a nap.

Szükségem volt erre a két napra, hogy figyeljek és értsem a miértjeim, persze ez nem elegendő idő, ez egy hosszú folyamat, egy életen át tartó megismerés.

Kelemen Tímea,
önkéntes

Köszönjük Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalának az önzetlen támogatást.