Az önkéntesség bevásárlóközpontja

Kedves olvasók!
Akár kicsik, akár tapasztalt felnőttek vagytok, biztos vagyok benne, hogy nem csak egy Karácsonyi ünnepet éltetek át. Habár meg vagyok győződve, hogy minden évben egy rendkivüli feladat az ajándék megvásárlása, hogy minél nagyobb legyen a meglepetés a drága családodnak és közeli barátaidnak. Én amióta egyetemen vagyok, nem igazán van időm a vásárlásra Karácsony előtt, elfoglalt vagyok a vizsgák miatt és amikor otthon vagyok, megpróbálok teljes mértékben a családommal lenni és velük ünnepelni.
De nem épp erről szerettem volna mesélni…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Emmaus nevű gyerekotthon Marosvásárhelyen. Az ott lakó gyerekek minden alkalommal elvarázsolnak amikor velük vagyok. Az ők szeretetüknek és bizalmukkal , amelyek elfeledtetik velem a mindennapok nehézségeit amivel néha szembesülök, mágikus ereje van. A szivem meglágyúl, az elmém felszabadul, mindent az utcán hagyok, a buszon és találok egy „intravénás” helyet –vagy kettőt-, tele játékkedvel és gyerekélettel az Emmaus házban.

Lassan eltelik egy év a tavalyi Karácsonytól, mégsem tudom elfelejteni az ünnepi filmemnek azt a részét, ahol a mese kezdődött a marosvásárhelyi tartózkodásom ideje alatt, ahol önkéntes munkát végzek a Caritas által. Egy város messze a családi háztól, mégis egy karácsonyi diszekkel és fényekkel dekorált központ, amely ugyanolyan meghittséget biztosit számomra Jézus születésének ünneplésére, mint otthon. És figyelj…belépsz egy gyerekotthonba és teljesen elfeledkezel mindenről. Találkozol a gyerekekkel, akik még a semminek is örülnek, sokkal inkább számit egy mosoly, egy csoportos ölelés vagy pár szó amiből érzik, hogy velük vagy.
Akkor, abban a pillanatban, két héttel Karácsony előtt teljesen meglágyúlt a szivem. Éreztem, hogy nem hiányzik a karácsonyfa, nem érdekelnek az ajándékok, csak a gyerekek akik olyan szépen kérnek, hogy rajzoljak nekik valami karácsonyi dolgot. És következik a kérdés:
– “ Anita, tudnál nekem rajzolni egy fenyőt, ha nagyon szépen kérleeek? Anita nézd milyen csúnyán rajzolok, nem fog tetszeni senkinek, segits kérlek.”
Én viszont tele lelkesedéssel bele nyúltam a zsebembe és keresgéltem, majd elővettem a rajz tehetségemet, visszagondolva hogyan is mutat egy ceruzával rajzolt fenyő és igy tovább.

A következő pillanatban, csak úgy a semmiből egy kislány megkérdeztem tőlem:
– “Neked vannak testvéreid? “
Meglepett ez a kérdés, mert eddig senki nem kérdezett a családomról, csak az orvosiról, a barátokról, bentlakásról és erről sokkal több mesélni valóm van. Mostmár örvendtem, hogy más kérdésekre is felelhetek:
– “Igen, van egy ikertestvérem. Tudjátok, hogy mit jelent ez?”- kérdeztem én.
– “Igen.”- válaszolták kórusban. “Egy lánytestvér, aki ugyanolyan mint te.”- válaszolták teljesen meggyőződve.
– “Nem épp.”- mondtam én, és elmontam a mesét a kétpetéjű ikrekről, majd felfedtem a testvérem nevét. Ők folyamatosan figyeltek, biztos vagyok, hogy a fejükben született egy elképzelés a kettes számú Anitáról, egy másik változatról, aki nem hasonlit rám jobban mint más lánytestvérek.
Tehát csináljunk olyan dolgokat, ami nem mindennapi, mert csak egyszer élünk.

Nem sokkal később, Csenge egy negyedikes kislány elkezdett rajzolni valamit. Egy titokzatos arckifejezése volt, rejtegette a lapot, tizszer ihletettebb volt mint előtte, nem kérdezett engem fenyőkről vagy angyalokról, megoldotta egyedül és titokzatosan hallgatott. Majd öt perc múlva odajött hozzám és bemutatta a művészi rajzát. Egy feldiszitett fenyő volt két szőke kislánnyal, nagyjából hasonlitottak és alatta irta az én nevem és a testvéremét is : Anita, Boglárka. Ez az esemény lavinaként indult el bennem, hogyan történik ez a gyerekek között, sokan irtak leveleket és rajzolták le a testvéremet, de ebben a két órában megkaptam egy olyan ajándékot –szeretetet és őszinteséget- amelyet adtak nekem , egy húsz éves lánynak, akit nem is ismertek.

Szóval, ha nehéz dönteni, hogy milyen különleges ajándékot adjatok Karácsonyra a szeretteiteknek és nincs különösebb ötletetek, akkor ajánlom az Önkéntesség bevásárlóközpontját, a világ meglepetéseit, a könnyeket és őszinte mosolyokat…
Én tavaly nem kellett azon gondolkodjak, hogy mi mást vásárolhatnék a testvéremnek…és igazából elég is volt…