Boldog születésnapot!

Belegondoltunk-e valaha, mit kívánunk tulajdonképpen? Csendes kávéillatot, csinos ruha érzetét a testünkön, igyekvő lábunkban adrenalint, dicséretet és bókokat, az alkotás örömét, beszédes csendet és csendes beszédet, üvöltő rockzenét és Vivaldi Tavaszát, suttogó becézgetést és susmogó trécselést, ereinkben szétáradó meleg ebédet, zsigereinket csiklandozó gyöngyözőbort, gyöngysort a nyakunkban, kézfogást, táncot, édes fáradtságot, a pihenés szabadságát, csendes éjt, szép álmokat – egyéni és egyediségében is megfoghatatlan, kinek mit jelent a boldogság.

Ismerjük a Szentírás nyolc boldogságát, a Google-kereső első tíz találatának tizenkét titkát, számtalan könyvet olvastunk a témában, mégsem tudjuk átlátni, sem megfogni, hogy mi a boldogság. Amikor szeretteinket köszöntjük, nem ezt a megragadhatatlan boldogságot kívánjuk nekik, hanem saját apró örömeinket. Mert magunkból indulunk ki. Két szóban próbáljuk kifejezni, hogy nem egy napot, hanem egy teljes életet kívánunk nekik. Méghozzá az általunk megtapasztalt örömök szerinti boldogat. Vagy rájuk hagyjuk: gondolják bele ők saját örömeiket a „Boldog születésnapot!” ajándékdobozába – villództak bennem a gondolatok Kacsó Katinka előadása közben.

Szőttem volna tovább a menetet, vagy inkább folyamot, amikor érdekes részletre lettem figyelmes: „Időszámításunk előtt 3000 körül az egyiptomiak voltak az elsők, akik születésnapot ünnepeltek. Akkoriban nem a fáraó születését, hanem istenséggé válását, megkoronázásának pillanatát tartották számon. A tortával és gyertyagyújtással történő ünneplést az ókori görögöknek köszönhetjük, ugyanis Artemisznek – a Hold és a vadászat istennőjének – kerek formájú süteménnyel és gyertyagyújtással hódoltak. A rómaiak családi körben, barátokkal ünnepeltek. De csak a férfiak. A nőket csupán a XII. század után kezdték felköszönteni.”

Akkor nagyszerű ötlet volt a Gyulafehérvári Caritas Teréz Anya Idősek Nappali Foglalkoztató Központja részéről, hogy nők napja alkalmából születésnapi ünnepséget szervezett. Nem csak férfiaknak – gondoltam. A központot látogató idősek közössége január, február és március szülötteit, valamint a szépkorú hölgyeket emelte ki a hétköznapokból néhány órára. Énekléssel, örömtánccal, virágokkal és gyertyagyújtással kedveskedtek a szülinaposoknak. A vidám hangulatot Szakály Éva Alkudozás című verse fokozta, amelyből az alábbiakban osztunk meg részleteket:

Jó lenne még sokat utazni,
újabb helyeket meglátogatni,
halálom perce még tán várhat,
megérhetném a nyolcvanhármat? (…)

Az emberiség oly sokat tehet,
A világ oly csodás hely lehet,
Jó annak, aki itt maradhat,
Nem oly sok az a nyolcvanhat! (…)

Úgy megszoktam az életemet,
És hátha lesz még, ki megszeret,
Ki pótolná elvesztett párom,
Ha lehetnék kilencvenhárom.”

A vers keserédes, az ünneplők mégis édesnek érezték. Mint a gyertyafényes muffint, a nektárt és a köszöntést. Mintha az elmúlt évek nem a szarkalábaik fölötti szomorkodást mélyítették volna el, hanem tenyerükben a bölcsességvonalat, ajkuk körül a mosolyíveket.

Feltételezésemet hamarosan igazolta Tanászi Erzsébet és Keresztes Erzsébet. Öltözetüknél csak mosolyuk volt színesebb, sugárzó életörömük vonzotta oda tekintetemet. Szívesen pózoltak a fényképezőgép lencséje előtt, és megválaszolták kérdéseimet, még mielőtt feltehettem volna őket. Elmondták: tizenkét éve járnak a központba számítógépkezelői foglalkozásra, kézműves tevékenységekre, tornázni és most már szeniortáncra is. Örülnek a változatos programoknak, de leginkább egymásnak. Főként a jó beszélgetések, közös éneklések és tánc miatt szeretnek a közösségbe járni. Vidámak vagyunk, sokat nevetünk még a nehézségek fölött is. A Covid két éve szomorúan telt, hiányzott a társaság” – mesélték.

Nem sétalhattam sokáig közöttük, hamar bevontak körükbe: a tornaklubba. Mert gyorsan kiderült: mindannyian mozogni járnak a Teréz Anya Központba. „Karbantartó tornára kell gondolni, nyújtógyakorlatokat is végzünk. Szükséges és fontos, mert sokan vannak közöttünk, akik már nem tudnak lehajolni vagy felállni. Én nagyon szeretek tornázni, főleg a társaság miatt. Számítógépkezelői foglalkozásokra is járok, jó, hogy tartanak ilyet, mert a fiatalok türelmetlenek, és olyan gyorsan mutatják, hogy nincs időnk felfogni. De a Caritasnál megtanítanak. Jó ide járni” – mondta Szilágyi Margit, akit szépkorú nőtársai Gyöngyinek becéznek.

Jó volt látni Titit, akivel a Művészeti Egyetemen találkoztam utoljára, amikor a Körtánc című előadáson dolgoztunk. Most tudtam meg, hogy Szász Andrásnak hívják, rádiós szerkesztőként és tanárként is dolgozott mielőtt az egyetem fény- és mindennemű technikusa lett. Olyan lelkesen beszélt a munkájáról, hogy közben a szeniorörömtáncról is lemaradt. A technika szeretete sugárzott szavaiból: olyan elköteleződés, amely nyugdíjasan is időszakos munkavállalásra készteti, és olyan hivatástudat, amely környezetét most is a technikai eszközök helyes használatára kívánja nevelni. Magam is kaptam tőle néhány értékes tanácsot. A feleségemmel már évek óta járunk a Caritashoz, most táncolni is eljöttünk. Összesen hatvanan vagyunk a két csoportban. Tegnap volt a legjobb, mert Udvarhelyről is jöttek, és nagyon jó volt a hangulat” – mesélte Titi.

Négy optimista emberrel beszélgettem, de az életigenlést a teljes közösségen éreztem. Örömmel töltött el a felismerés, hogy a szépkorúak olyan gondolkodásmódot és viselkedésformát képviselnek, amely által aktívan hozzájárulnak saját boldogságukhoz. Mintha már azelőtt hozzáfogtak volna a gyakorláshoz, mielőtt hallották volna Cosma István pszichológus munkatársam erre vonatkozó beszédét.

Kollégám Sonja Lyubomirsky könyvéből emelte ki azon gondolatot, miszerint boldogságunkért negyven százalékban mi magunk vagyunk a felelősek, hatvan százalék pedig általunk kontrollálhatatlan halmaz. Kár figyelmünket olyan területek felé irányítanunk, amelyeket nem befolyásolhatunk. Ehelyett érdemes megnéznünk, mit fed a negyven százalék, mit tehetünk saját boldogságunkért. István tizenkét pontban ismertette az írónő gondolatait, amelyekhez részletes magyarázatokat is fűzött. Ebből osztunk meg részleteket:

  1. A hála kifejezése;
  2. Az optimizmus gyakorlása, a remény ápolása;
  3. A kényszeres gondolkodás (rágódás) és a társas összehasonlítgatás kerülése;
  4. Jó cselekedetek gyakorlása;
  5. A kapcsolatok ápolása;
  6. Olyan stratégiák kidolgozása, amelyek segítségével megbirkózunk a ránk váró nehézségekkel. Erőforrásaink tankja mindig legyen tele;
  7. Megbocsájtás;
  8. Áramlatélmény (flow-élmény) fokozása, minél többször feledkezzünk bele pozitív történésekbe;
  9. Apró örömök élvezete: örömolimpiát is rendezhetünk a mindennapokban;
  10. Elköteleződés céljaink mellett: legyenek rövid- és hosszútávú céljaink;
  11. Vallásgyakorlás és spirituális élet;
  12. Törődés a testünkkel (meditáció, testmozgás).

Mindamellett, hogy megtesszük a magunk részét, érdemes odafigyelnünk környezetünkre is – gondoltam. Hiszen gyakran van tele a körülöttünk élők szeretettankja, az a bizonyos hatvan százalék, amelyet meg is osztanak velünk. Mint például most, amikor munkatársaim megemlékeztek a központba járók születésnapjáról, sőt a nőnapról is, amelyet előzőleg külön is megünnepeltek.

Orbán Júlia

Fotók >>> ITT