Eggyel több otthonom lett

Most már a harmadik beszámolóm írom, de ezt itthonról, Kolozsvárról.  Visszatekintve, a legszebb éveim közé tartozott a Németországban végzett egy év önkéntes szolgálat. Emlékszem, amikor beadtam a jelentkezéshez szükséges papírjaim, nem sokan bátorítottak.
– Önkéntesnek lenni Németországban? Butaság. Mire jó az neked? – kérdezték sokan tőlem.  Akkor még csak a vágyaimból táplálkozó válaszokat tudtam adni, de most már tapasztalatból is beszélhetek, írhatok. Úgy gondoltam, minden kezdet nehéz. Ott van a félelem érzése, félünk az ismeretlentől, félünk kilépni a komfortzónánkból, a rutinból, viszont kevesen gondolunk bele mit is nyerhetünk, ha merünk kockáztatni, kimozdulni a megszokottból az ismeretlenbe.

Én egy évig önkénteskedtem a Haus Tobias nevű óvodában, egytől három éves korú gyerekek voltak a Katicabogarak nevű csoportomban.  Legfőbb tevékenységem a velük való játszás volt, amit én is, így felnőtt fejjel nagyon élveztem.  Közben egyik kolleganőm megkért, hogy kísérjem figyelemmel egyik gyerek fejlődését. Ezért néha videókat készített hogyan játszom a kislánnyal és a Marte Meo rendszer alapján elemeztük a reakcióit, az én reakcióimat, hanglejtésünket, tekintetünk irányát. Utolsó munkahetemen pedig összehasonlítottuk az első és az utolsó videót. Hálás vagyok a kolleganőmnek, hogy megtisztelt e feladattal, mert így láthattam, hogy valódi értelme volt az ottlétemnek, habár rövid időre is, de részt vehettem e kislány személyiségfejlődési szakaszában.

Jó volt megtapasztalni azt is, hogy a világ különböző országaiból érkezve (Ukrajna, Bolívia, Ruanda, Kenya, Burkina Faso, Pakisztán) egy összetartó csapatt kovácsolódott. A végére már a nyelvi akadályok is megszűntek, mindenkinek sikerült elsajátítania társalgási szinten a német nyelvet. A csapattal négy szemináriumon vehettünk részt, amiket a fogadó szervezet, a  SoFiA (Soziale Friedensdienste im Ausland) szervezett nekünk. Ezek különböző városokban voltak megrendezve, különböző tematikával, de mindegyikben közös volt, hogy egymással megosztottuk rajz formájában élményeinket, örömünket, nehézségünket.  Így tudtunk egymásnak örülni vagy ha szükséges volt, bátorítani.

A szabadidőmben kihasználtam minden percet, de főleg kirándulásokra. Körbeutaztam Németországot, eljuthattam Luxemburgba, Brüsszelbe, Amszterdamba, Liechtensteinba, Svájc különböző részeire. Legnagyobb élményem az volt, amikor egy kedves ismerősömmel elbicikliztünk a Mosel folyó partján egészen Luxemburgig. Élveztem, hogy ami otthonról távolinak tűnik, ott minden megközelíthetővé válik, még biciklivel is.

Feltehetem a kérdést, hogy mire is volt jó nekem ez az egy év önkéntes szolgálat? Közelebb kerültem magamhoz, megismertem a korlátaim, de ugyanakkor ki is szélesíthettem a határaim. Élményekkel gazdagodhattam, de úgy, hogy mindeközben szolgálhattam, adhattam, önkénteskedhettem. Megismerhettem más kultúrákat, így megtanulhattam, hogy ami számomra természetes, egy másik országban talán nem elfogadott vagy ami számomra nem elfogadható, a másiknak természetes, sikerült más szemüvegen keresztül látni a társaim.  Az önkéntes szolgálatot  mindenkinek csak ajánlani tudom!

„Nem kell hozzá, csak szív és szándék,
s az okozott öröm sokszorozva visszatér.
Mennyi boldog percet adhatunk,
ha nem mindig pénzben gondolkozunk.
Mindegy, ki ad, öreg vagy fiatal,
csillogó szemek köszönnek vissza hálával.
Lehet nagy dolog, de akár apróság,
a szemekben ott tükröződik a jóság.” (Kiss Ibolya, részlet az Önkéntesség című verséből)

Juhos Katalin, volt önkéntes Németországban