Egy nap Caritas Városban

Nem vagyok egy „Reggeli Ember”, ez az igazság. Minden reggel (mint sokan mások, én is) megvívom a harcomat a telefonom ébresztőjével. Szombat reggel mégis az ágy szélén lógattam a lábam, mikor megszólalt a csengő.

Még szép, hogy nem tudtam aludni, hiszen aznap volt a Caritas Város, ami már hetek óta kitöltötte a gondolataim nagy részét. Kicsit irigykedve indultam el a Városi Parkba, hogy bezzeg mikor én voltam kicsi miért nem voltak ilyen programok? Azt akartam írni, hogy gyerekprogramok, de nem ez a jó szó rá… Nem csak a gyerekeknek szólt ez a néhány óra. Képviselték magukat a szépkorúak is, énekeltek, szavaltak, megnevettettek minket. Nem unatkoztak a szülők sem, hiszen egy kávé vagy tea mellett elbeszélgethettek szakemberekkel, kipróbálhatták, hogy képesek-e végigmenni egy akadálypályán ittas vagy drogos állapotban (persze csak „játékból”…), de Caritas városlakóként is tevékenykedhettek. Mi, önkéntesek, szervezők is jól szórakoztunk és bár néha a nyakunkba ömlött a víz a sátrak tetejéről (köszönhetően az esőnek), nem veszítettük el a lelkesedésünket.

Öröm volt nézni, ahogy a gyerekek izgatottan rohantak egyik ügyességi játéktól a másikig, hogy minél több mancsot (ez a fizetőeszköz Caritas Városban) szerezzenek, amiket aztán beválthattak az Élmény-szigeteknél finomságokra, kézműveskedésre, mozira, érdekes kísérletekre, játékokra vagy egy körre a CariBusszal, ami szerintem a legnépszerűbb közlekedési eszköz volt aznap Udvarhelyen.

Közel kétszáz gyerek karjára csatoltam fel a regisztrációt jelző piros karkötőt, s volt olyan, akinek kétszer is, mert egy rövid eső- és ebédszünet után még egyszer visszajött játszani.

A Caritas Várost úgy képzelem el, mint egy hatalmas társasjátékot, amiben mindenki nyer és ahol a „társas” legalább annyira fontos, mint a „játék”.

Dimén-Varga Fanni, önkéntes Székelyudvarhelyen