Egy sétabot, egy cipő, egy mosoly, egy ölelés

Talán ötéves voltam vagy kisebb… Nem emlékszem pontosan, de az az erzés örökre bennem maradt, amit akkor átéltem, amikor rám mosolygott a bácsi és azt mondta:
– Ilyen segítőkész gyermekkel még nem találkoztam, pedig láttam már ezt-azt, ismerek sok mindenkit ám! Elhihetem neki, mert rengeteget élt! Aztán azt is mondta: Köszönöm, pici lány! Némán bámultam fel rá, a szavakat ugyan értettem, de nem éreztem még a súlyukat. A segíteni meg a köszönni igék nyűgként voltak jelen az életemben:
– Segíts összeszedni a játékokat, Anna! Segíts anyának elrakni a ruhákat! Jól jönne a segítséged, vigyázz egy kicsit a húgodra! Köszönj szépen a néninek! Már megint nem köszönted meg a csokit a nagyinak! Köszönd meg a szülinapi ajándékokat!
Álltam némán szemben a bácsival, nem tudtam, mit kezdjek az érzéssel, azzal a végtelen nagy boldogsággal, ami átjárta testem-lelkem. Azon morfondíroztam, hogy jön ez ide? Én csak annyit tettem, hogy az ugróiskolára csörömpölve zuhanó sétapálcáját felvettem, mivel megzavart egyszemélyes játékomban. Hiszen valamivel el kellett vernem az időt, amíg vártam, hogy anya befejezze végtelennek tűnő beszélgetését a szomszéd nénivel.

Azon a langyos szeptemberi napon tudatosult bennem: másoknak segíteni nagyon jó! Ahogy teltek az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy akkor vagyok a legboldogabb, amikor emberek között vagyok, egyaránt szeretem a kisgyerekek, a fiatalok vagy az idősek társaságát. Szívesen osztozom örömeikben, bánataikban. Aztán amikor kiskamasz koromban anya mesélt az önkénteskedésről és mutatott egy hirdetést, amelyben önkéntes munkára hívtak egy tábor keretében, úgy éreztem, ott a helyem. Sajnos nem tudtam részt venni azon a nyáron, sem a következőn az önkéntes táborban, mert csak 12 éves voltam, a korhatár pedig 14 év volt. Így hát vártam, hogy az első adódó alkalommal önkéntesként kipróbálhassam magam. Egyértelműen az sem okozott sok fejtörést, hogy milyen gimnáziumi szakra iratkozzak, nyilvánvaló volt számomra, társadalomtudományra szeretnék járni.

Így hát a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium társadalomtudományi szakára felvételiztem, ahova be is jutottam. Karácsony előtt egyik nap a pszichológiatanárnő diákokat toborzott cipősdoboznyi ajándékok készítésére, amelyeket az egyik gyerekotthonban lakó kisárváknak vittek a Hagyj nyomot! akció keretén belül. Rögtön jelentkeztem. Semmi pénzért nem maradtam volna ki abból a csapatból sem, akik átadják majd ezeket az ajándékokat. Felemelő érzés volt látni a sok csillogó szempárt, a leírhatatlan örömet sugárzó arcot. Álltam az ártatlan csöppségek között, és számomra megszűnt létezni a külvilág, úgy éreztem, ennél jobb helyen nem lehetek, félve vallottam be magamnak: lehet, hogy én boldogabb vagyok, mint ők. Ahogy teltek a percek, észrevettem, hogy nem az ajándékok, sem az általunk számukra összeállított és begyakorolt ünnepi műsor az, ami igazán boldoggá teszi őket, hanem az, hogy velük vagyunk, valakik gondoltak rájuk.

Ezen a karácsonyi rendezvényen találkoztam a csíkszeredai Caritas önkénteskoordonátorával, és néhány nap múlva megkötöttem első önkéntesszerződésemet. Azóta számomra nincs megállás, mindenhol ott szeretnék lenni, ahol szükség van egy jó szóra, mosolyra, kétkezi munkára. A fiúkkal vállvetve hasogattam, hordtam a fát Szentegyházán a tolószékbe kényszerült, egyedül élő Marika néninek, aztán húsvét előtt visszamentem hozzá egy lánycsapattal és kitakarítottuk a házát. Egy másik alkalommal a szintén egyedül élő Ilonka néninek új cipőre volt szüksége, amiben templomba mehetne, de fájós lába, előrehaladott életkora miatt megterhelő számára az üzleteket járni. Háromszor vittem vissza a hitelbe ideadott cipőket, alkudoztam az üzlettulajdonossal, amíg megtaláltuk az igazi kényelmes, de egyben elegáns lábbelit. Ilonka néninek azóta is bevásárolunk alapélelmiszerekből, takarítunk nála, karácsonykor, húsvétkor meglátogatjuk, hogy érezze: nincs egyedül!

A Caritas nagyon sok embernek segít, rengeteg programot szervez. Ezek közül többször részt vettem az Egymillió csillag a szegénykért nevű adománygyűjtésen, a Mindannyian mások vagyunk – fogyatékkal élők és egészséges gyerekek számára szervezett – szociális rendezvényen, környezetvédelmi programokon, faültetési akciókon. Kipróbáltam magam a szervezőmunkában is, illetve előszeretettel népszerűsítem a Caritas rendkívül hasznos tevékenységeit. Önkéntesként dolgoztam Tusványoson, városnapokon, gyereknapi programokon, hogy megmutassuk a nagy embertömegeket megmozgató rendezvényeken, a szórakozás mellett jut idő az egymásra figyelésre, az idősek, betegek, magányosak segítésére.

2018-ban megpályáztam egy Erasmus+ programot, melynek keretében Spanyolországban, Málagában részt vettem egy nemzetközi ifjúsági táborban. Ide hét országból érkeztek fiatalok, akikkel együtt megtapasztalhattuk a másságot, azt, hogy különbözőek vagyunk, mégis mindannyiunkat ugyanaz a cél vezérel: ne romboljunk, inkább építsük a jövőnket! Egyik nap ellátogattak hozzánk a Pueblos de colores nevű szervezet tagjai, akik különböző testi, lelki és szellemi betegségben szenvednek. Ezekkel a hátrányos helyzetű személyekkel foglalkozásokon vettünk részt, együtt festettünk, plakátokat készítettünk, ráerősítve az ifjúsági csereprogram jelszavára: Not bullying, let’s arts! (Ne bánts, alkoss!) A különböző programok a faji, vallási, nemi, betegség miatti másság felismerése, elfogadása, megállítása és megszüntetése tematikákra épültek, és az ezekkel kapcsolatos tevékenységekbe vonták be a fiatal résztvevőket. Ez egy nagyszerű lehetőség volt számomra és még jobban megerősítette bennem, hogy önkéntesnek lenni, igenis fontos!

Egyik nyáron meghívtak egy bántalmazott gyerekek számára szervezett táborba, ahol segítettem a szervezőknek a gyerekek ellátásában, felvigyázásában, de az önkéntesek is részt vettek a foglalkozásokon, szemináriumokon, előadásokon. Egy szűk hét alatt sok rettentő történetet hallottam. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ártatlan, kiszolgáltatott emberi lényeket nap mint nap bántanak a szüleik, akiknek igazából az a feladatuk lenne,  védelmezzék, tanítsák, bátorítsák és szeressék őket. Ezután elhatároztam, hogy több feladatot vállalok a gyerekeknek szóló programokból. Így lettem az egyik védelmezett otthon kis lakóinak gyakori „vendége”. Hetente járok a városszéli „nagycsaládhoz”, ahol 14 kisárva gondját viselik, a nagyobbakat korrepetálom, a kisebbekkel társasjátékozok, meghallgatom élményeiket, osztozom sikereikben, örömeikben, bánataikban. Az elmúlt évben a szervezési munkában is részt vettem, én vagyok a gyerekotthonban dolgozó önkéntescsoport vezetője. Persze nem feledkeztem meg a társadalom „szélére szorult” idős személyekről sem, rendszeresen járok az idősotthonban gondozott nénikhez, bácsikhoz.

Tavaly nyáron – mivel az utolsó iskolai vakációnk volt, mielőtt kilépünk az életbe, egyetemre megyünk vagy dolgozni kezdünk – úgy terveztük a barátaimmal, hogy sokat kirándulunk, hegyet mászunk, lemegyünk a tengerre, bulizunk. Aztán az lett a vége, hogy barátnőmmel bejelentkeztünk két táborba: a Caritas által szervezett munkatáborba és a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozóra (CSIT). Mindkét helyre szervezőnek jelentkeztem, a CSIT-en a regisztrációs irodán és az emléktárgyak boltjában dolgoztam. A Caritas-munkatábor Gyimesfelsőlokon zajlott, és a fő célja a hegyek között lévő kis falu szebbé tétele volt, valamint programok szervezése a helyiek számára. Többek között kitakarítottuk az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium épületét és segédkeztünk a felújítási munkálatokban, hogy a magyarság peremére szorult gyerekek kellemes környezetben kezdhessék ősszel az új tanévet. Munka akadt bőven: a kerítés deszkáit teljesen kicseréltük, lefestettük, ablakkereteket, ajtókat csiszoltunk, festettünk, takarítottunk. Ottlétünk alatt a temetőt is megszabadítottuk a magasra nőtt gyomoktól, a csapat egy része a régi sírokról nyilvántartást készített, egyik nap pedig a sípályáról elhordtuk a köveket. A helyi gyerekek, fiatalok is bekapcsolódtak a munkába, így tudatosult bennük, hogy nem kell más, csak egy jókedvű kis csapat, amely sokat tehet a környezet szebbé tételéért, megóvásáért.

A Caritas szervezet nem csak a rászorulóknak, a nehéz helyzetben lévőknek segít megbírkózni az élet kihívásaival, hanem ránk, önkéntesekre is kiemelt figyelmet fordít. Évente több úgynevezett Összefűzőn vettem részt, ahol szakemberek (pszichológus, orvos, gazdasági szakértő, lelkész) bevonásával erősítették meg az önkéntesekben, hogy a másoknak nyújtott önzetlen segítség, embertársaink felkarolása mennyire fontos a mai rohanó világunkban.

Néha elfog a kétség, hogy amit teszek, csak csepp a tengerben. Ilyenkor eszembe jut a sok millió éhező gyerek, az életüket betegen leélők, a magányos öregek, az anyjuk által elhagyottak, a félelemben, rettegésben élők, a háborúk, a természeti katasztrófák áldozatai. Ugyanakkor azt is tudom, munkánk nem hiábavaló, és meggyőződésem, hogy mindannyian ugyanazt akarjuk: élhetőbb  világot, szebb életet!

Csak egy felemelt sétabot, egy cipő Ilonka néninek, csak egy csokoládé Guszti bácsinak, egy mosoly a tolószékben ülő Marikának, egy ölelés Manónak, a kisárvának – apró gesztusok, amelyek pont ott, pont akkor hatalmassá válhatnak.

Szatmári Anna, önkéntes Csíkszeredában