Egy szendvics meg egy ölelés

Mindenkinek megvan a maga története, hogy miért döntött az önkéntesség mellett, de egy valami közös bennünk: jobbá akarjuk tenni mások életét. És az a helyzet, hogy ezzel a miénk is jobbá válik.

Én tavasszal csatlakoztam azért, mert úgy éreztem, hogy lelkileg kiüresedett vagyok és kell valami, amivel kapcsolatban azt érzem, jót cselekszem, hasznos vagyok és mindezt jutalom nélkül teszem. Annyira hozzászoktattuk magunkat a jutalmakhoz, fizetséghez, hogy egyre nehezebben megy bármit is ingyen megtenni. Ezidáig nekem is. 

Szóval mi azért választottuk az önkéntességet, mert szerettünk volna becsempészni egy kis vidámságot a hétköznapokba. A csejdi gyermekfoglalkozások alatt jöttem rá, hogy mennyire kevés is elég ahhoz, hogy jobb legyen valaki napja. Így van ez azokkal a roma kisgyerekekkel is, akik sok esetben még óvodába vagy iskolába sem járnak, egész napokat az utcán játszanak. Nekik az egész falu a játszóterük. Annyira  tudnak örülni annak, hogy új embereket látnak, akikkel még játszani is fognak, hogy elmondásuk szerint már jóval 10 előtt megérkeznek és várnak. Ha pedig meglátják a caritasos autót, visítanak, integetnek, nevetnek.

Először azt hittem, hogy mivel csak napi 1-2 órás foglalkozásokról van szó, ezért nem tudunk majd eleget nyújtani, de már első nap azt láttam a gyerekeken, hogy nekik ez is rengeteget jelent. Ezalatt a rövid idő alatt is olyan dolgokat tudnak kipróbálni, amiket még sosem, vagy amelyek a mindennapjaik részét kellene képezzék, de nem engedhetik meg maguknak. A keddi bábszínházasdit különösen élvezték, mert az én mesém után ők is bábozhattak, saját történeteket találtak ki. Megállás nélkül tudtak mesélni, nagyon szépen dolgoztak együtt. Eközben pedig végig az járt a fejemben, közülük is lenne, aki sokra vihetné, de a pénz sajnos ebben is akadály.

Egy szendvics és egy kis keksz számukra egzotikus, amiért nagyon hálásak. Nehéz helyzetükben szerintem a legjobb az, hogy nagyon találékonnyá válnak majd, akik a jég hátán is megélnek és akik az apró dolgokat is értékelni tudják. Szemben azokkal a gyerekekkel, akik ha leejtenek egy almát, egyből a kukába dobják, és akiknek semmi sem elég ahhoz, hogy nevetni lássuk őket. Ők többet kaptak, de ez egyáltalán nem garancia arra, hogy boldogabbak is lesznek. 

Szóval, ha önkéntességet hallunk, ne gondoljunk nagy dolgokra, semmi világmegváltóra. Egy szendvics is elég, egy ölelés is…vagy talán az a legtöbb. 

Berekméri Réka,
önkéntes