Hamuba sült álmok

Szomorúan olvastam január elején a híreket, melyek arról számoltak be, hogy Csíksomlyón több család is hajléktalanná vált egy tűzvész következtében. Néhány nap múlva érkezett is a felhívás, hogy önkéntes segítőket várnak a helyszínre. Sokat nem gondolkodtam, bevállaltam, hogy a január 18-24-i héten három napomat a roma közösségnek szentelem az Erőss Zsolt Arénában, erősítve a Gyulafehérvári Caritas csapatát.

Nem tudtam mi vár majd rám, csak annyit, hogy főként gyerekekkel kell majd foglalkozni. Lekerültek a polcomról a mondókáskönyvek, ötleteltem, három oldalt beírtam a kis noteszemben, összegyűjtöttem néhány játékot itthonról, amiről azt gondoltam, hasznos lehet, és persze az internetet is segítségül hívtam, hogy bőven legyen a tarsolyomban meglepetés.

Az első napon, látva a körülményeket, kezdtem egy picit izgulni. Valahol sejtettem már, hogy azt a sok játékot, mondókát, ötletet nem úgy fogom felhasználni, ahogyan elképzeltem. Elveszettnek éreztem magam, káoszt éreztem a levegőben és fogalmam sem volt, mit tudnék én adni ezeknek az embereknek, akik most ennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak. Akkor még egy légtérben aludtak, matracokon, nem volt sok mindenük, valószínűleg csak annyi, amit hirtelen magukkal tudtak vinni a tűz kitörésekor.
Az első reggeli eligazításon még mindig tele voltam kérdőjelekkel, de időközben szépen körvonalazódott, hogy hol is a helyem: babafürdetés és gyerekfoglalkozások, körjátékok. Ezzel foglalkoztam mindhárom napon.

Az önkéntes csapatból volt, aki a tinikkel beszélgetett, mások a délelőtti tanodánál segítettek be, és voltak, akik a felnőttekkel foglalkoztak. Szinte soha nem beszélhettünk tiszta csoportokról, ha valaki megunta, csatlakozott egy másikhoz.


A kétnaponta zajló babafürdetés mindig döcögősen indult, valahogy senkinek nem volt kedve hozzá és néha egy-két kegyes füllentés is elhangzott azzal kapcsolatban, hogy mikor volt legutóbb mosdatva a baba. Ez gyakorlatilag a higiéniai nevelés részét képezte, a rutin kialakítását, ami a hét végére már úgy tűnt, hogy működik, hiszen többen érdeklődtek, hogy aznap mikor hozhatják a babát pancsolni. Élmény volt motiválni őket, támogatni abban, hogy játékosan mossák le gyerekeik arcocskáját, jó érzés volt kiválasztani a megfelelő ruhácskákat, kislányra csak lányosat, fiúkra csakis fiúsat, öröm volt látni, hogy egy-egy gyerek mennyire élvezi a pancsolást és háromszor is visszajött volna aznap. Apró csalódást okozott, hogy ez a közös tevékenység, baba-mama program nem mindenkinek okozott örömet. Voltak anyák, akik a sarokban várták, míg gyereküket felfrissíti valaki, majd csendben elvonultak.

A délután a körjátékokkal, énekekkel, gyerekprogramokkal telt, egészen vacsoráig. A nagyobbak a tiniknek szóló programokon vettek részt és ezek mellett folytatódott a felnőttekkel zajló konzultáció is. Úgy láttam, az énekek, körjátékok lekötik a figyelmüket a totyogóknak is, de még a kismamák is csatlakoztak, akik közül néhány alig múlt 15 éves, még maga is gyerek… Jó érzés volt látni, hogy mennyien jönnek, figyelnek a szövegre, a feladatra és egy kis időre el is felejtik, hogy amit otthonnak neveztek, már nem létezik. Ezért azt mondom, bármennyire is fáradt voltam esténként, hogy megérte ott lenni és mosolyt csalni az arcukra.

Három nap alatt az ember megismeri az arcokat, az arcok mögött rejlő történeteket, a vágyakat, az álmokat, látja a bizonytalanságot, a kétségbeesést, találkozik a felé özönlő kérdésekkel, amelyekre nem tud választ adni. Nem könnyű feladat. Találkozol egy anyával, aki betegsége miatt háromszor fárad el, amíg elviszi a gyerekét fürdetni. Ragyogó tekintettel fordul felé, a kicsi is visszamosolyog, de a végére látod, hogy nincs már ereje lehajolni és kivenni gyermekét a vízből. Ilyenkor hirtelen nem találsz szavakat. Majd jön a lány, aki iskolába jár, imád a nagymamájával kenyeret sütni és cukrász akar lenni. Elgondolkodsz, hogy vajon sikerülhet neki? Szeretném, hogy megvalósuljon az álma, de mégis kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy 1-2 év múlva milyen utat választ, egyáltalán milyen lehetőségei lesznek. Megismersz egy kisfiút, aki pónilovat szeretne venni, egy kislányt, aki csendes, de a szemében ragyog az értelem, bátortalan, látod rajta, hogy támogatásra van szüksége ahhoz, hogy kibontakozzon. Jönnek, megölelnek, szeretik a társaságot, az öleléseket, a bátorító szavakat és a harmadik nap végére már a barátjuknak tekintenek. Majd megkérdezik, hogy mikor jössz újból, ők tényleg várnak és számítanak rád minden nap. Te pedig tudod, hogy jövő héten biztosan nem leszel köztük, és azután meg ki tudja…

Elgondolkodtam azon, hogy mi lesz velük, hiszen annyi akarat, tanulásvágy rejlik bennük, vannak álmaik, vágyaik. Hogyan zajlik majd a felzárkóztatásuk? Lesz-e tehetséggondozás, pályaorientáció? Vagy szép csendben ők is elvesznek, visszahúzzák őket?

Fáradtan, de sok kérdéssel zártam a harmadik napot. Többször is visszatértek álmomban az arcok, kedves tekintetek, őszinte mosolyok, vágyak, de tudom, hogy a változás nem egyik napról a másikra fog történni.

Az ott töltött három napból elhoztam magammal a gyerekmosolyokat, öleléseket, hálatelt szíveket, az álmaikat, az örömüket. Otthagytam a felnőttek részéről néha megnyilvánuló hálátlanságot, háborgást. Megértéssel fordultam feléjük, mivel tudom, hogy az ember nem tud mindig hálát adni, nekem is sokszor nehéz, pedig mindenem megvan, de nagyon szomorú látni, hogy egy ilyen helyzetben mégis akad 1-2 személy, aki nem ismeri fel, hogy az a sok ember, aki nap mint nap ott van az arénában, feláldozva az idejét, energiáját, az értük van ott. Sajnos igen, megtapasztaltam ezt is, de ott is hagytam, az ajtón belül és hálatelt szívvel, feltöltődve tértem haza.

Itt, ebben a helyzetben a rugalmasság, a nyitottság, a kreativitás a legfőbb erény, azt gondolom. Ezekben erősített engem ez a három aktív nap. Valahol mélyen pedig bízom abban, hogy ezek az álmok, mosolyok és a tanulási vágy nem fog elveszni ezekből a gyerekekből, és a civil szervezetek illetve az önkormányzat munkájának pedig beérik a gyümölcse.

Ungvári Timea-Borbála, székelyudvarhelyi önkéntes