Kihívások a karantén idején egy önkéntes szemével

Aggódva követtük az olaszországi híreket, mivel ott él az egyik gyermekünk. Tudtuk, hogy ott már karanténban vannak, mégis olyan váratlanul ért a leállás, mint az utászokat a tél december közepén. Mivel a daganatos betegek kiemelten veszélyeztetettek egy ilyen járvány esetén, nem is volt kérdés, hogy a találkozásaink szünetelni fognak.
Azon gondolkoztam, hogy lehet segíteni a csoportot. Az, hogy semmit ne tegyek, meg sem fordult az eszemben. Lelkes voltam, tele ötletekkel. Mivel van zárt facebookos csoportunk, működésünk nagyrészt átköltözött online térbe. Ott jártuk be közösen a húsvét előtti keresztutat. Két-három naponként megosztottam a legújabb állomást, kérdeztem, provokáltam a csapatot, így őrizve az összetartozás érzését. Azonkívül telefonon tartottam a kapcsolatot velük, különös tekintettel azokra, akiket egészségi vagy családi állapotuk végett törékenyebbnek gondoltam.
Így teltek a napjaim, miközben munkába jártam és próbáltam elhallgattatni magamban a veszélyt jelző belső hangokat. Postai dolgozóként mindenféle emberrel kapcsolatba kerültünk, és nekünk nem tapsolt senki, csak tettük a dolgunkat. Délutánonként az unokánkkal játszottunk, mivel nem volt óvóda, és megszüntek a Caritas gyermekprogramjai is. Tettem a dolgomat ahogy tudtam, aztán húsvét után kezdtem elfásulni. A csoporthoz kapcsolódó munkámból hiányzott a tekintetek találkozása, a testbeszéd, a visszajelzések. A csoporttagok is elcsendesedtek, próbálkozásaimra legfeljebb egy like volt a válasz. Érezték ők is, hogy elfogyott a lelkesedésem. Elfogytam. Majd dühös lettem. Dühített, amikor azt hallottam, hogy “maradj otthon”, mert én nem tehettem. Dühítettek a közösségi oldalakon olvasott unaloműző tippek, miközben szakadtam bele a feladataimba. Dühített az, hogy dühös vagyok, hiszen a racionális énem pontosan tudta, hogy mi miért történik, és hogy nehéz az otthon levőknek is.
Így telt el három hónap: időnként nekibuzdulva az önkéntes feladatoknak, máskor napokra csendbe burkolózva. Teréz anya bölcsességét követtem, aki a lelki szárazságban is tovább tette a dolgát. Lassan feloldják a szigorú szabályozásokat és én is gondolkozom azon, hogyan lehet folytatni. Ötleteim vannak, a lelkesedésért imádkozom. A Jóisten segítségként csoportos szuperviziós segítséget adott, talán újra megtalál a lelkesedés. Vágyom rá, és vágyom találkozni a csoporttagokkal is. Valószínű, hogy a legnagyobb motivációt az ők mosolyukból kapnám.

András Anna-Mária, önkéntes csoportvezető Székelyudvarhelyen

(kép forrása: Pinterest)