Lépjünk ki a komfortzónánkból!

„Önkéntesnek lenni jó! “ érv alapján éltem meg az egyetemi éveimet. Ilyen-olyan formában az önkéntesség mindig jelen volt az egyetemi éveim alatt.  2018 tavaszán viszont úgy éreztem, hogy az önkéntességet kipróbálnám egy kicsit másképp, kicsit messzebb, kicsit szintet lépve. Több hónapnyi keresgélés után a Gyulafehérvári Caritasnak köszönhetően ez a vágyam valóra vált.

Február 1-jén érkeztem meg Frankfurt am Main-ba. A reptéren már várt a befogadó családom egy táblával a kezükben „Herzlich Willkommen Katalin” (Isten hozott Katalin) felirattal. Egy hónapig ez a nagyon kedves család fogadott be és segített abban, hogy minél otthonosabban érezzem magam az új környezetemben. Legkellemesebb élményem velük a számos túrázások és a kosárlabdameccs nézés volt.

A vendégszerető családom Oberzerfben lakott, így hétköznaponként ingáznom kellett Trierbe. Itt találkozhattam a többi önkéntes társammal és most már egy nagyon színes csapatnak lehetek tagja. Ketten érkeztünk Európából, én Romániából és még egy lány Ukrajnábol. Öten képviselik Bolíviát, hárman Ruandát, egy önkéntes jött Burkina Fasoból, egy Pakisztánból, egy Beninből. Intenzív német órákon, workshopokon vehettünk részt. Habár a nyelvet még nem beszeltük tökéletesen, ennek ellenére Google-fordítóval, kézzel-lábbal jól megértettük egymást. Számomra ez az egyik legkellemesebb tapasztalat, hogy habár a világ különböző részeiről érkeztünk, mégis megértjük egymást, nyitottak, befogadóak vagyunk egymással szemben és a híres idézet, mely szerint “Két ember között a legrövidebb út egy mosoly” életbe lép.

 

A különböző tematikájú workshopokat a SoFiA (Soziale Driedensdienste im Ausland) egyesület szervezte. Itt sikerült még jobban összekovácsolódnia a csapatnak. Számomra egyik legérdekesebb workshop az volt, amikor megoszthattuk egymással motiváncióinkat, félelmeinket és vágyainkat ezzel az egy évvel kapcsolatosan.

Megérkezésem után gyakran hallhattam a karneválról, hogy ez errefele mekkora hűűűjjajj. Persze Romániában is van farsang, temessük el a telet stb. de azért ez itt sokkal nagyobb őrület. Feltűnőbbnél feltűnőbb jelmezekkel lehetett találkozni, alkoholos üvegecskék és édességek szanaszét az utcákon, eszméletlen hangulat, mindenki táncolt, énekelt, örült. Az én választásom a jelmezek terén végül egy diszkrét maszkra esett. A mentoromnak köszönhetően a  felvonulásokon is részt vehettem.

           

 

 

 

 

 

Márciustól minden önkéntes elköltözött a befogadó családjától és elfoglalta munkahelyét az új városában. Én egy napközi integráló óvodában (Haus Tobias) kaptam helyet, ahol 1 és 3 év közötti gyerekekkel kell foglalkoznom. Mivel csak egy és fél hete vagyok itt és a gyerekek is az elején kissé féltek tőlem, ezért sok feladattal még nem bíztak meg. Többnyire csak játszanom kellet velük, amit így felnőtt fejjel is nagyon élveztem és főleg jó volt azt is megtapasztalni, ahogyan naponta jobban és jobban lebomlanak a korlátok. Hétköznaponként 8:15-től 16:15-ig kell dolgoznom, így elég sok szabadidőm marad. Délutánonként, hetente kétszer járok német órákra, illetve még keresgélő fázisban van, hogy rátaláljak milyen más lehetőségeket tud nyújtani új városom pl. ifjúsági csoportok, sport szempontjából.

Hiszem, hogy kellő nyitottsággal, bátorsággal és hittel az ember eszméletlen szép dolgokat tud megtapasztalni és sokat tud fejlődni emberileg úgy, hogy közben magából is ad másoknak. Ezzel a hozzáállással kíváncsian várom mit tartogat számomra továbbra is az itt töltött egy év.

       

Juhos Katalin, önkéntes Trierben