Önkéntes kalandjaim

Kamasz voltam, amikor elhatalmasodott rajtam a segíteni akarás érzése. Akkor még nem tudtam, hogy ez az érzés végigkíséri az életemet. Csak azt éreztem, segíteni akarok azon a nemlátó nénin, akit a társaim kigúnyoltak. Nem sokszor engedte, hogy a segítségére legyek, szerintem félt, okkal, a korombeli gyerekektől. Ettől eltekintve én mindig, amikor láttam, igyekeztem a segítségére sietni. Egy alkalommal, a segíthetek-e valamiben kérdésemre, megragadta a kezem, magához húzott, és azt mondta:

  • Köszönöm, hogy vigyázol rám! Embertársaidnak segíteni a legnemesebb feladat!

Otthon elmeséltem a szüleimnek, és ők is arra bíztattak, járjak nyitott szemmel, és ahol egy segítő kézre szorulnak, nyújtsam oda az enyémet. És én attól kezdve tudatosan igyekeztem minden pillanatot megragadni, segíteni az engem körülvevő embereken: bevásárolni a fájós lábú szomszéd néninek, vigyázni Dávidkára, amíg az anyukája dolgozik, segíteni kisebbeknek iskolai feladatokban, gyerekfelügyeleteket vállalni, lépcsőházakat seperni idősek helyett, ruhákat gyűjteni rászorulóknak. Részemről apró tettek, melyek hatalmas csillogó szemeket, hálát vontak maguk után.   Később, a líceumi éveim elején, csatlakoztam egy alapítványhoz, ahol nyári időszakban amerikai csapatoknak segítettünk gyerekfoglalkozások lebonyolításában. Ott tapasztaltam meg, milyen az, amikor együttes erővel, sokan, önként, szívből teszünk valamit embertársaink javára. Ez a program, és mint később kiderült, az alapítvány is megszűnt, de bennem még ma is megvannak az ott szerzett élmények, tapasztalatok, érzések. Egy olyan löketet kaptam onnan, amely arra sarkalt, hogy a későbbiekben is keressem, és amennyiben lehet, éljek az ehhez hasonló lehetőségekkel.

Az egyetemi tanévnyitó ünnepségen találkoztam először az önkéntesség fogalmával, mint kötelező egyetemi feladattal. Emlékszem, milyen mély felháborodást és döbbenetet váltott ki ez a fajta kötelesség néhány évfolyamtársamból. Kicsit amolyan volt az egész, mint a szülői jótanács, amit csak utólag tanul meg értékelni az ember. Az egyetemnek hála, újabbnál újabb kapuk nyíltak meg előttünk az önkéntességet illetően. Többek között itt szereztem tudomást a Caritas szervezetről, egy nyílt óra keretén belül. Eljöttek az akkori önkéntesek, önkéntes koordinátorok, és egy játékos, kötetlen, személyes tapasztalatokon alapuló beszélgetés által betekintést nyertünk a szervezet színes programjaiba. Emlékszem, az a világ, ami akkor ott elénk tárult, annyira mélyen megérintett, hogy minden porcikámmal azt éreztem: a részese akarok lenni. Ennek az érzésnek azonban nem hagyhattam teret. Akkor már önkéntes voltam két különböző alapítványnál, és tudtam, hogy nem fér bele egy harmadik is. Bántam, szántam, de nem sokáig. Amikor az egyik alapítványnál megszűnt az a gyerekprogram, amire bejártam, felkerestem Gyöngyikét, a marosvásárhelyi önkéntes koordinátort, és onnan tova együtt folytattuk utunkat. Azóta egyszer már elbúcsúztunk, ballagásom alkalmából, de hiába. Itt ragadtam, és úgy érzem, ez egyelőre nem fog változni.

A Caritas szervezet programjainak köszönhetően több szerepbe is belebújhattam az évek során. Lehettem meseolvasó, játszótárs a pediátrián fekvő beteg gyerekek számára, korrepetáló az Emmaus gyerekotthonban, szervező a Hagyj nyomot programban, segítő kéz élelmiszer csomagok összeállításában, mécseseket gyújtogató az Egymillió csillag a szegényekért akcióban, hírvivő a Múzeumok éjszakáján, népszerűsíthettem a szervezet programjait Tusványoson, didaktikai eszközöket készíthettem a gyerekprogramban hivatásos pedagógusoknak, és tavaly eljutottam a munkatáborba is, ami oly nagy népszerűségnek örvend. Minden program által egy kicsivel több lettem. A sokféle feladatoknak köszönhetően, nem csupán sokoldalúvá váltam, hanem fejlődtem is. Emberismeretből, kitartásból, társas kapcsolatokból, önismeretből. Mindemellett úgy érzem, sokkal többet kaptam, mint amennyit a munkámmal adtam.

A külön önkénteseknek szervezett színes és tartalmas programok megmutatják, hogy mekkora figyelmet szentel a Caritas szervezet az önkéntesek testi-lelki épségére. Olyan Összefűző sorozat részese lehettem, ahol külön meghívott szakemberek vezettek be a gyerekek, játékok izgalmas világába, a személyiségfejlesztés rejtelmeibe, az életmentés egyszerű, mindenki által kézzelfogható mozzanataiba. A közösségépítő programok, legyen az egy csapatösszerázó, egy felkészítő, a minden évben megszervezett Önkéntes Gála, vagy egyszerűen egy kötetlen beszélgetés, társasozás, nosztalgiázás a Young Caritas kuckóban, mindig feltöltőek. Hálával tartozom minden mosolynak, beszélgetésnek, barátságnak, segítségnek, tapasztalatnak, amit a Caritas szervezet által kaptam, és minden olyan programnak, aminek a részese lehettem. Azt mondják, ha segítesz, életeket változtatsz meg, de valójában a te életed is megváltozik. Az enyém bizonyosan.

 

Ma, pedagógusként, hátrányos helyzetű gyerekek nevelője lehetek. Annak ellenére, hogy teljes erőbedobásommal igyekszem a munkámra koncentrálni, nem hagyom veszni az önkéntességet. Az tény, hogy ma már nem hajókázok az önkénteseket váró alapítványok hatalmas tengerén. Lehorgonyoztam a Gyulafehérvári Caritas szervezet kikötőjében, és azt érzem, a lehető legjobb helyen vagyok. Itt igazi kalandor lehetek a kimeríthetetlen lehetőségek tárházában. Bővíthetem és átadhatom tudásom, képezhetem magam, segíthetek, jó emberek között, csupa szív közösség tagjaként, számíthatok és számíthatnak rám.  Hol aktívabban, hol passzívabban ugyan, lehetőségeimhez mérten, igyekszem kivenni a részem a rám ruházott feladatokból, és akárhányszor ezt teszem, garantált a flow élmény. Ha nem hiszed, járj utána!

 

Papp Zsuzsa (Zsú), marosvásárhelyi önkéntes