Önkéntesként Németországban

A Gyulafehérvári Caritas önkénteseként, középiskolás koromban sokat álmodoztam nagy utazásokról, tervezgettem, hogy a távoli jövőben majd valahol külföldön önkéntesként dolgozzak.

Érettségi után persze egyetem következett, el is végeztem egy évet a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem szociológia szakán, és mivel online tanultunk, én meg továbbra is otthon maradtam, egyáltalán nem élhettem ki utazási vágyamat. Talán egyetlen jó dolog az volt abban, hogy Csíkszeredában maradtam, hogy továbbra is önkénteskedhettem, és kedvemre álmodozhattam.

És íme, az álom valóra vált! Mert amikor 2021 tavaszán a Caritas meghirdetett egy németországi önkéntes-programot, rögtön kaptam az alkalmon és megpályáztam. Tudtam, hogy szükségem van valamilyen változásra az életemben, szerettem volna független lenni, világot látni, új embereket megismerni, és nem akartam többet online tanulni. Amikor pedig megtudtam, hogy én vagyok az, aki elnyerte az egyetlen meghirdetett helyet, nos, nyugodtan kijelenthetem, hogy abban a pillanatban én voltam kisvárosunk, Csíkszereda legboldogabb lakosa.

Habár volt néhány hónap az indulásig, tennivalóm akadt bőven: vizsgákat letenni az egyetemen, befagyasztani a másodévet, mindenféle aktákat beszerezni, koronavírus elleni oltást beadatni, mindent beszerezni, bepakolni, amire egy éven át szükségem lehet.

Nagy segítségemre volt, hogy még indulás előtt a Caritas szervezett egy tábort sérült személyek számára, ahová engem is meghívtak szervezőnek. Ezután nyugodtabban gondoltam az előttem álló munkára, ugyanis itt Németországban szellemileg sérült személyekkel dolgozom, a trieri Lebenshilfe Egyesületnél.

Kezdetben ijesztő volt számomra és kissé aggódtam, mert a programban részt vevő országokból – Ruanda (2), Bolívia (6), Ukrajna (2) – többen érkeztek ugyanonnan, csupán Romániából voltam én egyedül. Mindenképp könnyebb volt nekik, mert ha nem is ismerték egymást, volt akitől megkérdezzék, ha nem értettek valamit, segítettek egymásnak, és ami szerintem a legfontosabbnak tűnt akkor, beszélhettek az anyanyelvükön, ami számomra lehetetlen volt. Természetesen a félelmeim idővel eltűntek, véleményem szerint minden kezdet nehéz, de sokat segít a lelkes hozzáállás.

Trierben az első hónap, a beszoktatási idő rendkívül érdekes volt, tele újdonságokkal és sok mókával. A programban részt vevő összes önkéntes ugyanabban az épületben lakott, németórákra jártunk, együtt főztünk, társasjátékoztunk, ismerkedtünk egymással, a várossal, meg az új életünkkel. Lassan egy családdá kovácsolódtunk, akiknek a nyelvi, kulturális meg mindenféle különbözőségünk ellenére, a Németországban töltött idő alatt sok minden közössé vált. Gyorsan elrepült az augusztus, és szeptembertől mindenki elfoglalta a számára kijelölt helyet. Nyugat-Németország különböző városaiba költöztek a többiek, de ez nem akadály számunkra, hogy időnként felkerekedjünk, és meglátogassuk egymást. Kéthavonta pedig összegyűlünk mindannyian és újból egy család lehetünk, mert a program részeként egyhetes szemináriumokon különböző foglalkozásokon vehettünk részt. Ilyenkor hét nap és hét éjszaka nem fogyunk ki a szóból, főként, hogy már közös nyelvünk is van: a német, amit már mind elég jól beszélünk, és nem kell Google-fordítóval angolt, spanyolt, ukránt, magyart oda-vissza fordítgatni.

Én Trierben maradtam és elkezdtem az önkéntes munkát sérült személyekkel a Lebenshilfe Egyesület nappali foglalkoztatójában. A munkám nem mondható nehéznek, nagyjából a következőképpen fest egy nap. Reggel taxikkal érkeznek a sérült személyek, segítenem kell nekik kiszállni az autóból, majd bekísérem az épületbe. Közösen kávézunk, aztán a kolléganőmmel ebédet főzünk, néha vásárolni megyek, vagy irodai munkát végzek. Ebéd előtt és után társasjátékozunk, sétálni megyünk, zenét hallgatunk, beszélgetünk, beadom nekik a gyógyszereiket. A nap végén jönnek a taxik, beültetjük őket, mi pedig rendet rakunk, megtervezzük a másnapi menüt és programot. Eleinte persze voltak nehézségeim, mert nem beszéltem jól németül, ezért nem mindig értettem, mit mondanak nekem és nem tudtam pontosan kifejezni magam, de mostanra ez az akadály is megszűnt, mert mondhatom, elég jól megtanultam a nyelvet. Az elmúlt 10 hónap alatt rengeteg szeretetet kaptam a fogyatékkal élők részéről, akik nagyon hálásak egy jó szóért, egy mosolyért, a törődésért és a segítségért. A mindennapi munka mellett hetente egyszer táncórát tartok szintén sérült gyerekeknek. Öröm látni, amint teljesen felszabadulnak, elfelejtik minden problémájukat.

Azt gondolom, szerencsém volt, hogy a Lebenshilfenél kaptam munkát, mert az itt dolgozók tele vannak odaadással és szeretettel, sok segítséget és megerősítést kaptam tőlük, a fogyatékkal élők és hozzátartozóik hálásak. Rengeteget tanultam az itt eltöltött idő alatt, sokoldalú tapasztalatot szerezhettem a segítő szakmában.

Összességében elmondhatom, nagyon hamar telik az idő Németországban, nemsokára a program befejeződik, de számomra nincs vége, ugyanis lehetőségek kaptunk, hogy 6 hónappal meghosszabbítjuk az önkéntes munkánkat, amire én rögtön igent mondtam. Élményekkel teli időszak van mögöttem, és remélem, a hátralévő 8 hónap hasonlóan fog telni.

Szatmári Anna

2022. június 13.
Trier, Németország