Úgy gondozd az időseket…

… ahogy szeretnéd, hogy téged is gondozzanak, ha majd megöregszel! – ez volt a címadó üzenete annak az együttlétnek, amelyen a száhegyi Caritas-önkéntestábor résztvevői találkoztak András Ildikóval, az otthoni beteggondozók szakmai vezetőjével.

A meghívott szóval és tapasztalattal támasztotta alá, milyen is az idős ember élete, hogyan lehet őt jól szeretni. A fiatalok kipróbálhatták füldugók használatával, hogy milyen, ha a mellettük lévő mond valamit, és ők semmit nem hallanak belőle, csak annyit látnak, hogy „jártatja a száját”. A mellkasra, medencére elől-hátul felragasztott kartonok a korlátozottságot segítettek megtapasztalni a fiatalokkal, azt, miért telik olyan hosszú időben az öregnek bekötni a cipőjét, miért nyög annyit lehajláskor.

Akik ott voltak július 5-én a művelődési ház Cika-termében, biztos, hogy nem felejtik el, mit tehetnek az idősekért, és biztos, azt is tudják már, ha megöregszenek, milyen gondozásból kérnének maguknak.  Az elhangzottak nem hadititkok, részleteket megosztunk belőle az olvasókkal is.

„Mivel az otthoni beteggondozásban dolgoztam, akár terepen ápolóként, nagyon sok idős emberrel találkoztam, és ha a Jóisten megengedi, egyszer mi is meg fogunk öregedni. Mózes 120 évet élt, a Jóisten a lelkét halhatatlanra, a testét ennyi időre teremtette meg. A test öregszik, és ezt tudomásul kell venni az öregnek is, annak is, aki őt gondozza. Amikor az mondjuk, hogy az idős ember akaratos, hanyag, dacol, akkor gondoljunk bele, hogy az öreg is egyszer gyerek volt, felnőtt, ledolgozott egy életet, és az ellenszegülése mögött sok-sok fájdalom, ijedség és tehetetlenség lehet” – kezdte előadását András Ildikó. Egy ábrán szemléltette az élet változásait. Amint a baba megszületik, és rendre kezdi felfedezni a világ részleteit, elkezd kúszni, mászni, járni, és mellette vannak a szülei, akik őt segítik ebben a felfedezésben. Ott vannak a szülők akkor is, amikor iskolába jár, támogatják, szurkolnak velük együtt a vizsgák idején, majd látják, amint párt választ, családot alapít, és részt vesznek az unokák nevelésében. A felnőtté vált megtalálja hivatását, bővíti tudását, alakítja kapcsolatait. Ahogy telnek az évek, néha-néha azt érzi, a teste mintha kezdene engedetlen lenni. Derékfájás, látásgyengülés, lábfájás… És egyszer eljön számára is a nyugdíjazás ideje, amikor felborul az élete, beszűkülnek a kapcsolatai, miközben egyre több testi jele mutatkozik meg a leépülésnek. Többségüknek ilyenkor már a szülei nem élnek, gyerekeik a saját életük alakulásával vannak elfoglalva. Jó esetben akkor irányul a figyelmük szülőjükre, amikor a betegségek elkezdenek súlyosbodni. Már rosszul hall, erősebbre kell cserélni a szemüveget, járása bizonytalanná válik, segítségre van szüksége a mindennapokban és gyakran van oka panaszkodni. És ebben a körforgásban, ha valamikor a gyerek életében a szülő volt a támasz, akkor most a gyerek kell szülőjének pártfogója legyen. Nem mindegy, hogyan gondozzuk időseinket.

Az öreg nem lesz soha gyerek, nem igaz, hogy második gyermekkorukat élik. Gyermekkorban nyílik a világ, időskorban csukódnak az ajtók. Ott van egy élet tapasztalata, bölcsessége, amit megosztana, ha lenne, ki meghallgassa, és ott van a fizikai-szellemi leépülés riadalma. Ki kell próbálni egy füldugóval, milyen érzés, hogy valaki beszél hozzám, és azt én nem hallom, nem értem, olyan tompulás szerű, mintha kezdenék elbutulni, bizonytalanná válna alattam a talaj. A halláscsökkenéssel együtt jár az egyensúlyzavar, a csigolyák közeledésével a repülőbordák is közelebb kerülnek a medencéhez, a mozgás beszűkül, nehéz felhúzni a nadrágot, kihívás bekötni a cipőt. Este pizsamára kellene váltani, a zuhanyzás is megerőltető, és akkor inkább mellőzi. Nem ő szeretné, hogy ez így történjen, ezt hozza az élet.

Lehet a leépülést késleltetni, amíg lehet, aktívnak kell maradni, de van genetika, jönnek betegségek, és az idős ember mozgáskorlátozottá válik, teste elhasználódik, segítségre szorul. Az öreg szinte folyamatosan aggódik, magáért, gyermekeiért, unokáiért… Az én dolgom őt gondozóként, hogy abból, ami van, vele együtt próbáljak valami jót kihozni, hogy legyen szép része is a napnak. Nem helyette tenni, mellette lenni.

„Szép az öregkor, csak nehéz, ezt mondogatta édesanyám. El kell fogadnom, hogy egyre több mindent nem tudok megtenni. Valamikor fiatalként enyém volt a világ: nagyanyáink elmentek a hegyen túlra szolgálni, a mostani fiatalok a világ bármelyik szegletébe mehetnek. Tulajdonképpen ugyanazt teszi a mai fiatalság, mint a régi öregjeink, csak nem vesszük észre. A fiatalok távol kerülnek otthonról, és az idősnek nem marad támasza. Mert lehet, ő volt az egyetlen gyermek. Annyiféle sors van, nem tudhatjuk, ki, miért marad magányos, támasztalan, de az szinte biztos, hogy a magára maradt idős megéli, hogy ő már nem fontos, rá nincs szüksége senkinek, teherré vált, és sokszor ki is mondja: bárcsak meghalnék. Nem ítélkezhetünk senki felett, mert nem tudjuk, miért nem gondozzák időseiket. Arra van lehetőségünk, hogy akiben megvan a hivatástudat, aki ilyen szakmát választ, az legyen jelen az idősek, mások szüleinek az életében is támaszként, vigaszként.”

Zárógondolatként András Ildikó elmondta: „Legyen türelmetek az öregekhez, mert ha a Jóisten megsegít, egyszer ti is megöregedtek. Most mutassatok példát a gyerekeiteknek, hogy egyszer ők is eszerint ápoljanak titeket!”

A Gyulafehérvári Caritas szervezésében, Szárhegy Önkormányzatával partnerségben, Hargita és Kovászna megye önkormányzatának támogatásával valósult meg a Caritas 20. önkéntestábora. További köszönettel tartozunk azon válallkozóknak, civil tömörüléseknek, akik támogatták a tábor megvalósulását: End-Ibo, Ditrói Pékség, Odorest, Vekker Kávéközösség, Fapicom Pékség, Csíki Csipsz, Arbor Vállalkozók Szövetsége, Smart Safety, Caritas Logisztika, Szárhegyi Kultúrház, Gyergyószárhegyi Önkéntes Tűzoltóalakulat, Erdélyi Magyar Csillagászati Egyesület.

Balázs Katalin